A varázsfuvola, 12. rész
A nagy sikereket mindenki szívesen megismételné. Nem csak a filmek világában, hanem a 18. századi operavilágban is jellemző volt a folytatás igénye. Több szerző is próbálkozott például A varázsfuvola történetének továbbvitelével (librettó: Schikaneder, zene: Mozart, 1791), Goethe is.
A versenyt végül maga Emanuel Schikaneder nyerte az 1798-ban bemutatott A labirintus, avagy harc az elemekkel (Der Zauberflöte zweyter Theil. Das Labyrinth) című művével. A cselekmény ismét az Éj királynője és Sarastro harca, valamint Tamino és Pamina, illetve Papageno és Papagena megpróbáltatásai körül forog. A darab a megtisztulás hősies története és a varázslatos mese nyers keveréke. Goethe változata nem készült el egészen, a fennmaradt töredékek alapján azonban szintén megőrizte volna a történetnek ezen kettősségét.
Magdalena Maller tizenkét részből álló nagy képe, amelyet a MADÁRHÁZ számára festett, más forgatókönyvet sugall. A félig emberként, félig madárként ábrázolt két nagy alakot kezdetben akár össze is lehetne téveszteni Papagenóval és Papagenával, de finom arcvonásaik nem passzolnak a nyers humorú madarászok világához. A madárszerű lények sápadt arcai inkább az animisztikus szimbiózis álomvilágában találkoznak. Maller folytatása maga mögött hagyja A varázsfuvola szabadkőműves gondolatait, ehelyett azt javasolja az emberiség megjavításának céljából, hogy a testek és lelkek alakuljanak madárrá. A komikus operához már csak egy új zeneszerzőre van szükség.
